Aktualitások

Szerencse a legfontosabb. Beszélgetés Koperski Romualddal.

11.06.2008 10:24:00

Beszélgetés Koperski Romualddal Az Évszázad Expedíció szervezőjével és vezetőjével.
Ez az Ön életében nem az első úttörő cselekedet, de talán a leglátványosabb. Hogyan érzi magát az ember, aki véghezvitte az addig senki által nem megvalósított dolgot?
- Ha valaki úgy szereti Szibériát mint én, akkor ezen el kezd gondolkodni, hogyan térhetne oda vissza. Amikor elértük a nyugati földrajzi hosszúságának 175 fokát, tudtuk, hogy legyőztük az összes addig kezdeményezett próbálkozást. Ezeket, amelyeknek nagy költségvetéseik voltak, több járműveik, a helikopteres segédséget beleértve. Az volt a szándékunk, hogy odaérjünk és visszatérjünk. Sikerült, de megint kiderült, hogy ilyen expedíció sikere az nemcsak pénz vagy felszerelés dolga. A Legfontosabb az volt, hogy hihetetlen szerencsénk volt. A különféle viszontagságokat épen túléltük. Az Évszázad Expedíciójára az évszázad tél idejében került sor. Ott, ahova eljutottunk a hőmérséklet mínusz 63 Celsius fokot ért el. Két és fél hónapon át majdnem soha sem kapcsoltuk ki a gépkocsik motorjait. Az ilyen hidegben bármilyen művelet elvégzése nagyon bonyolult volt. De az, amit most érez az ember… Hát, azt merem állítani, hogy a mi cselekedetünk ismétlése senkinek sem fog sikerülni. Biztosan nem az én életemben.
Azért egészen a Bering szoroshoz nem tudtak eljutni. Miért?
- Mehettünk volna még 200 kilométert és odaértünk volna a szoroshoz, de akkor nem tudtunk volna visszatérni, mert elolvadták volna a folyók, amelyek a szibériai autóutunk voltak.
Hány kilométert tettek meg naponta?
- Ez a feltételektől függött. Szél- és hóviharokon keresztül mentünk át úgy, hogy szó szerint utakat ástunk ki magunknak az óriási havakban. Volt egyszer, hogy öt óránkba került 15 méter megtétele. Máskor, mínusz 50 fokos hőmérsékletnél és hóviharnál, egész hét alatt csak 270 kilométert csináltunk meg.
És hogyan reagáltak az Önök jelenlétére Szibéria lakósai?
- Amikor már visszajöttünk tisztelettel néztek ránk. Náluk senki sem értette jobban, hogy mit tettünk meg. Ezenkívül barátságosak voltak, mint mindig. Ők igazi emberfelettiek. Az életük elképzelhetetlenül nehéz, de a jóindulatuk és a más emberre való nyitottságuk tényleg hihetetlen. Mindent megtesznek, hogy segítsenek más embernek. Soha sem utasítják vissza vendéglátásukat és élelmüket, még akkor sem, ha az élelmiszerük maradékával kell osztozkodniuk. Tudják, hogy kölcsönös segítség nyújtása nélkül nem élhetnék túl. „Muszáj más emberen segítenem, mert holnap ő fog rajtam segíteni” – ilyen elv ott érvényes. Szibéria alázatra és más emberbe való hitre tanít. Számukra idegen a lengyel gondolkodás, hogyha valakinek jól megy, akkor ártani kell neki, feljelenteni, mert: „miért mehetnének másnak jobban a dolgai, mint nekem".
Van tehát mit tanulnunk Szibéria lakósaitól…- De igen. Nélkülük sem sikerülne az expedíciónk. Figyelmesen hallgattunk a tanácsaikra, amikor a kocsink felmelegítését végeztük, a leghidegebb területekre indulás előtt. Még azt is tőlük tanultuk, hogyan lehet legyőzni az óriási hófúvásokat. Nem voltunk felfuvalkodott ostobák, akiknek van néhány dollárjuk, Európából jöttek és mindent a legjobban tudnak. Alázattal fogadtuk a tanácsaikat és útmutatásaikat.
Egy lengyel még elképzelni sem képes többtíz fokos hideget. Hogyan boldogultak az extrém körülmények között?
- A gépkocsi fűtése nem hagyott minket cserben. Egyébként a gépkocsi, a kuplung defektjén és az apróbb, javítható hibákon kívül, nagyon jól viselkedett. Ellenben, a legnagyobb hidegekben, minden kiszállás a kocsiból, még csak átmenet a fülkéből a lakórészébe, igazi hős cselekedet volt. Egy alkalommal, a hidegtől megrepedtek a cipőim. A kocsi tetején felszerelt termométer korábban repedt meg. Lengyelországban vásárolt, csak mínusz 50 fokig volt a skálája.
És hogy volt a banális ügyekkel, mint például a vécé?
Hát a kocsinkban nem volt vécénk. Úgynevezett szükségleteinket villámgyorsan kellet intéznünk kint, és csak akkor, amikor igazán már muszáj volt. A mosakodásról egy időre el kellett felejtkeznünk. Zuhany sem volt a kocsiban. Azért hangsúlyozni szeretném, hogy mégsem voltunk három büdös szagú fickó, mert érdekes, csak visszafelé úton, amikor már közeledtünk Európához és egyre melegebb lett, kezdtem el érezni, hogy valaki mellettem ül. Akkor a mosakodás a már
olvadó folyókban mentett meg minket.
Történtek Önökkel valamiféle különleges dolgok? A szibériai medvék nem támadták meg Önöket?
- Az állatok nem támadnak elsőkként. Sok különleges élményünk volt. A legérdekesebbeket leírom a jövő könyvemben. Előfordult, hogy a vadászok tüze alá kerültünk, de mint látszik semmi bajunk nem lett. Egyszer életét mentettük meg egy apának és a fiának, akik gépkocsija elromlott a havak között. Ha nem akadtunk volna rájuk, biztos halál várta volna őket. Felmelegítettük őket alkohollal, utána pedig amputáltuk lefogyott ujjaikat. Ez mégsem volt tragédia, mert a legfontosabb az volt, hogy túlélték.
Mikor lesz a következő expedíció?
- Egyelőre pihenni szeretnénk, de az több mint biztos, hogy a pihenés nem fog sokáig tartani. A szibériai honvágy nem fog engedni.
Köszönöm a beszélgetést.
Koperski Romualddal Marciniak Iwona beszélgetett.